Ha gyermek születik, puha pólyába takarjuk, lábujjhegyen járunk a bölcső körül, rá-ránézünk, beszívjuk a boldog csecsemőillatot. Tudjuk, hogy ajándékot kaptunk.
Ahogy cseperedik, türelemmel ügyeljük, vigyázzuk lépteit: hárítjuk az akadályokat, bontjuk a gátakat, vele örülünk minden kicsi sikerének. Hitből, tudásból, hagyományból és anyanyelvből teremtünk köré világot: szavakat adunk szájába, képeket nevelünk a lelkébe. Tesszük, hiszen tudjuk: ajándékot kaptunk...
Aztán hirtelen elfogy a türelmünk: hirtelen azt akarjuk, hogy a gyermek minden tudjon, könnyebben boldoguljon, sikeres(ebb) legyen (nálunk)…
S ezért a röpke “sikerért” képesek vagyunk hosszú évek kitartó munkáját feláldozni, feladni…
Képesek vagyunk (f)eladni a hitet, a hagyományt, az iskolát, az anyanyelvet.
És mindezekkel feladjuk az ajándékot, a gyermeket is!
(Ti jók vagytok mindannyian…
Miért csinálnátok hát rosszat?)
