Nem lehet könnyű a miniszterek sora ebben az miniszterelnöki primadonnizmussal megáldott vírusidőben. Kiemelten nehéz lehet oktatási miniszterként oldani a sok gubancot: hisz’ tervezhet szegény feje pl. iskolanyitást, de aztán jön a Legfőbb Posztbajnok, akinek kedvenc játéka az EGO nevű kirakós…
De most nem is a végtelen tesztharcon barcogok, mert mindek is… Branislav Gröhling saspárti miniszter dermesztő számszakisággal modern iskolaügyet álmodott a spártai háromszázas szám köré: efelett fejlesztene, ez alatt sorvasztana a tárca. Racionalizációnak nevezik mindezt, mint anno Spártában a Taigetoszt…
…nénónénónénó… berregett fel a vészcsengő sok felvidéki pedagógus fejében: amellett, hogy a van dolguk elég, onlájn az élet, nyakukon a teszthelyzetes nyitás, de az mindenki előtt világossá vált, hogy a háromszázas határ sok helyen becsuk(hat)ja a kaput… Persze, kérdezni nem nagyon kérdeztek: a kisebbségi pedagógus – helyzetéből kifolyólag – óvatos fajta… Gondolom, az viszont nem nyugtatta meg őket, amit a magyar iskolák leépítése kapcsán nyilatkozott a szaktárca, mely szerint „a racionalizációt nagyon érzékenyen fogjuk kezelni.” Ez vajon mit jelenthet? Nem baltával vágnak előbb, csak altatásban metszenek?
A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége (SZMPSZ) nem nagyon tudott hozzászólni a modern iskolaügyet vizionáló tervezethez: nem kérdezték őket...
Az oktatási államtitkárt ugyan hozzá tudna szólni, de ezidáig nem nagyon nyilatkozott az érzékeny témában: Monika Filipová ugyan magyar nemzetiségű, de ugyanabban a szlovák pártban politizál mint minisztere, s a janicsárpolitika már csak ilyen...
De nézzük inkább a számokat: a Felvidéken tavaly még 249 olyan alapiskolát tartottak nyilván, ahol magyar oktatás folyt, ebből a magyar alapiskolák száma 222, közös igazgatású szlovák–magyar alapiskola pedig 27 volt; mindemellett ezek között több mint 100 olyan magyar alapiskola volt/van, ahol a gyerekek létszáma nem éri el az ötvenet.
A racionalizációnak a felvidéki magyarok között is vannak szószólói: Albert Sándor szerint a magyar diáklétszámra kétszer annyi iskola jut, mint az országos átlag. Világos, hogy innen nézve a magyar iskolahálózat jelenlegi formájában hosszú távon fenntarthatatlan… Az oktatási statisztikák azt mutatják, hogy évente átlag 4–6 magyar alsó tagozatos iskola szűnik meg. Az oktatási szakemberek arra is figyelmeztetnek, hogy a magyar középiskolák helyzete is kritikus, a gimnáziumaink közül nem egy kevesebb mint 80 diákkal működik... Már amíg működik: gondoljunk csak Nagymegyer, Tornalja vagy Léva gimnáziumainak végjátékára. Mindezek fényében elkerülhetetlennek tűnik, hogy magyar iskolákat zárjanak be: de ki mondja meg, hol és mely’ iskolák lesznek ezek?
Jelenleg – a képviseleti senki földjén állva – tehát csak a bezárás ténye tudott.
S ha elfogadjuk, hogy ránk is az vonatkozik, mint a többségi, tehát az államalkotó nemzet iskoláira, akkor a számok és az oktatási tudorok előtt meghajolva el kéne fogadnunk a kérlelhetetlen valóságot.
Ha viszont abból a tényből indulunk ki, hogy oktatásunk anyanyelven történő megtartása nemzetiségi létünk alapfeltétele, akkor nem kérdéses, hogy kérlelhetetlen alapvetésként és megvalósítandó célként kell kezelni a következőket:
egy: a felvidéki magyar iskolák jövőjét az oktatási önigazgatás jelenti;
kettő: meg kell teremteni a nemzetiségi magyar iskolarendszert a maga intézményeivel, oktatás-szervezésével, irányításával és tartalmával együtt;
három: mindezt csakis pozitív pénzügyi diszkrimináció biztosításával lehet elérni.
Az “érzékenyen kezelt racionalizáció” nekünk nem pálya! Egy többségi, kiemelt (nyelvi) jogokkal bíró nemzet racionalizálva takarékoskodhat magán.
Egy nemzeti kisebbség nem.
Mert, aki megválik anyanyelvétől, az a bőrével fizet.
