Kedves jó Királyom!
Ezertizenöt esztendő távlatából írom levelem Hozzád, innét, az egykoron Tündérek Szigetének nevezett Csallóközből.
Remélem, soraim jó kedvvel s bőségben találnak... Mi, magyarok így képzelünk el Téged, első Szent Királyunkat: karcos, hűtött házi pálinkát szopogatva, csípős kolbászt majszolva a Magyarok Istene jobbján...
Kérlek, drága István, ne vedd levelem tolakodásnak: sokkal inkább hallgasd úgy, mint rövid sommás jegyzéket, rólunk, felvidéki magyarjaidról.
Örömmel tudatom, hogy van, ami nem változott. Még mindig magyarul beszélünk. Hozzá kell tennem viszont, hogy ez a magyar már nem teljesen az, amelyen Te is szóltál mogyeri népedhez. De ez így is van rendjén: ennyi temérdek időt kevés rendszer bír el változatlanul. Láttyátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk? Na, így itt már senki sem beszél!
A ma csinzsákos csávója sustyákiban meg csínyankiban dzsal a jednotába vagy lidlibe horcsicáér’ meg párkiér’, miközben a telóján hazavaker a muterjának, hogy treszka kő-e? Viszont jó hír, hogy a Cyntiák, Dzsesszikák, Kevinek és Benettek után újra születnek Máték, Bencék, Annák és Rékák... Az István kiment a divatból, ne is haragudj, haladni kell a korral...S örülni kell annak, hogy néhányunk még anyanyelvén taníttatja gyermekét... Mert ez sem változott: az idegent mindmáig többre becsüljük, mint a sajátunkat... (Kérlek, ne vedd Magadra, már Gizella miatt sem!)
Csendben jegyzem meg, hogy ezertizenöt év sem lúgozta ki belőlünk a viszálykodás jó magyar szokását: Istvánom, kicsit fáj, hogy ezt kell hallanod tőlem, de még ma is ugyanolyan vehemenciával fullasztjuk egymást egy kanál vízbe, mint a Ti időtökben. Talán csak a módszerek finomodtak: a felnégyelés már kiment kissé a divatból, de máig képesek vagyunk a legveszedelmesebb helyzetekben is elárulni, megcsalni, eladni egymást. Itt, a 21. század elején – megfogyva bár, de törve nem – hídnak álcázott gátakat építünk egymás közé. A magyarok cívódása örök: mindmáig születnek új Koppányok, új Istvánok, de főleg új OK a gyűlölködésre.
Keresztények maradtunk, drága Vajkom, de azért a pogány ősiséget máig nehezen oldja Gellért püspök szenteltvize. Talán, ha ezt is komolyabban vettük volna az elmúlt századok során, s nem csak amolyan szükséges álcaként: az Európába illeszkedő álságos, elterelő hadműveletként...
De azért nem csak keseregni akarok, drága Királyom: nehogy még a végén Szent Jobboddal tartott kardodba dőlj egy sikertelen államalapításon búsulván... A magyar orrlógatás receptjét még a nyeregkápa alatt hoztuk a Kárpátok közé: épp elég belőle! Csináljunk valami magyaroktól szokatlan dolgot: nézzük végre a dolgok jó oldalát!
Mert ne feledjük, hogy mindmáig megmaradunk magyarnak, és máig áll az országod, melyet Mária kegyelmére bíztál. Germán, szláv, tatár, török, osztrák és muszka hadak kóstolták húsunk, szívták a vérünk – a legnagyobb veszélyt mégis mi magunk jelentettük önnönmagunk számára: de még így sem tűntünk el a történelem süllyesztőjében! Bartók zenéje él, Rubik kockája forog, Hosszú Katinka karcsapásait az egész világ bámulja... S hogy ne menjünk messzire: a DAC máig sárga kék, Kukkónia újra ébred, s Rómeó máig vérzik...
Annyi balszerencse közt, oly sok viszály után azt üzenhetem, jó Királyom: az ezredéves idő próbáit kiállta e nép. S bár bizonyos, hogy semmi sem tart örökké – de mivel százötven év alatt sem lettünk törökké –, talán még most sem késő elkezdenünk hinni!
Hinni abban, hogy a Teremtő a görbe vonalakon is egyenesen ír: s ha akarja, egy maroknyi portyázó lovas barbárból is erős nemzetet állít. Ezt a hitet, ezt az Isteni kegyelemben bízást tanítod nekünk a vérzivataros ómagyar kortól, István király! És mivel az idő Téged igazolt, éppen ennek okán kellene kezdenünk hinni nekünk is magunkban, hinni magyarságunkban.
Istvánom, zárom soraim. Tudom, hogy nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Éppen ezért hiszem, hogy ha lesz még Föld, s lesz még újabb ezer év, akkor bizonyosan akad majd magyar is, ki augusztus 20-án Rád emlékezik, s szól Hozzád...
Maradunk.
Tisztelettel.
[Elhangzott Somorján, 2015. augusztus 20-án]
