Éppen három hét telt el kétnapos brüsszeli munkalátogatásom óta. A pozsonyi repülőtérről hazafelé tartva próbáltam magamban összefoglalni a megelőző két nappal kapcsolatos benyomásaimat. A rám zúduló telefonhívások azonban egyértelművé tették, nem ez lesz a nyugodt értékelés órája. „Különben is, túl sok minden történt, és túl gyorsan, ráadásul egy számomra új környezetben. Kell egy kis idő, hogy leülepedjen” – állapítottam meg magamban, egyúttal „igazolt” halasztást adva ennek a blogbejegyzésnek.
Megszállott „hírfogyasztóként” korábban is voltak elképzeléseim az ottani viszonyokról, és pártelnökké választásom után konkrétabb információkhoz is hozzájutok, de így sem alakult ki bennem sokkal kedvezőbb kép annál, minthogy a brüsszeli politika egy nagy „méhkas”, ahol jól fésült öltönyös figurák lassú tempóban haladva (csak ki ne löttyenjen a kávé!) próbálják elhitetni magukról, hogy képesek félmilliárd európai ember életét ez utóbbiak megelégedésére irányítani. Azzal is tisztában voltam, hogy ez a sommás leírás mostanában az európai választók többségének véleményéhez képest még “hízelgőnek” is tűnik - ide értve a felvidéki magyarok többségét is.
Amikor – autóm fedélzeti számítógépe szerint – évi hetvenezer kilométert utazva a régióinkban élő emberekkel találkozom és az Európai Unióra terelődik a téma, nyomát sem látom már annak a bizakodásnak, pozitív hozzáállásnak, amivel ugyanezek az emberek akár még tíz évvel ezelőtt is viszonyultak Brüsszelhez. Ők, pontosabban mi, az uniós csatlakozás előtti és a csatlakozást követő néhány év eufórikus hangulatában naivan, sokkal többet és jobbat képzeltünk bele ebbe az egész uniós tagságunkba, mint amennyi abban benne volt, vagy egyáltalán benne lehetett. Emlékeszem, szó szerint értettük és „készpénznek vettük”, hogy az Európai Unió egy olyan szervezet, amelyben a nagy (nyugati) tagállamok nem kényszerítik a kicsikre (benne a V4 országaira) az akaratukat. Azt is gondoltuk, hogy a szegényebb régióknak szánt uniós fejlesztési támogatások kizárólag az Unió egyik legfontosabbnak vallott értékéből, a(z őszinte) szolidaritásból következnek, és ezért cserébe nem azt várják, hogy a szegényebb tagállamok a lehető legkevesebbszer, vagy egyáltalán ne fogalmazzák meg saját érdekeiket (főleg ne a gazdag tagállamokétól eltérőt). Felvidéki magyarokként azt is elhittük, hogy az uniós értékként megfogalmazott kulturális és nyelvi sokszínűség mentén a kulturális, oktatási, nyelvi és közösségi érdekeink érvényesítését az uniós hátszéllel tudjuk majd előrevinni. Konkrétan azt is gondoltuk, hogy az EU gyorsan „rendet vág” tájainkon, és nem hittük, hogy az EU keretei között az első Fico-kormány velünk szemben megengedheti magának mindazt, amit aztán komolyabb következmények nélkül megengedett magának. Végül az is benne volt az akkori elképzeléseinkben, hogy ha az Unió egésze találkozik majd addig ismeretlen problémákkal (pl. pénzügyi-gazdasági válság, ukrajnai háború, tömeges illegális bevándorlás), a brüsszeli politikai elit lehetőleg gyorsan és a tagállamokkal egyetértésben kínál megoldásokat ezekre, majd határozott lépéseket tesz. Az EU elképzelt milyensége kapcsán ez a sor persze tovább folytatható.
Szóval, számomra 2017-ben nem csak azért más Brüsszelbe utazni, mint például 2007-ben, mert időközben a Jóisten vállaimra rakta több százezer felvidéki magyar politikai képviseletének felelősségét, hanem azért is, mert tíz év alatt az EU is megváltozott. De ennek a változásnak csak a kisebb része valóságos, nagyobb része abból áll, hogy ma már a maguk valóságában látjuk az EU azon dolgait, viszonyait, amelyek tíz éve is ugyanilyenek voltak, csak számunkra az eufória szemüvegén át más képet mutattak.
Ma már világos számunkra: a 2007-es és a 2017-es Európai Unió “nem mindenható”, hanem nagyon is esendő és sokszor hibázó szervezet. Emellett az EU a felszínén szép ideológiai mázzal bevont olyan monstrum is, amely valójában kőkemény gazdasági és politikai érdekérvényesítésre épül. Az EU konkrét politikáját nem a „tagállamok felett lebegő”, erkölcsileg felsőbbrendű célok határozzák meg, hanem konkrét tagállamok, cégek, csoportok még konkrétabb érdekei és érdekérvényesítése. Az EU ettől még lehet hasznos számunkra, de aki ebből az érdekérvényesítésből kimarad, az lemarad. Akinek az érdekében ebben a „dzsungelben” nincs, ki felszólaljon, „utat törjön”, az a fontos döntések meghozatalánál olyan, mintha a világon sem lenne. Jómagam ezeket fejben tartva szálltam fel a Brüsszelbe tartó repülőgépbe, és ebből kiindulva fogalmaztam meg a két nap benyomásait.
A három héttel ezelőtti tárgyalások, találkozók sűrűjéből számomra végül is egy biztató kép alakult ki: Brüsszelben a „magyar delegáció” formájában egy olyan érdekérvényesítési hálózat részei vagyunk, amely természetes elkötelezettségből vállalja fel a mi felvidéki ügyeinket is. Azt láttam, hogy ez a hálózat jóval nagyobb lobbierőt képvisel, mint amekkora a számbeli, gazdasági súlyából következne. Érdekes volt közelről látni, hogy ez a hálózat mennyire „poroszosan” szervezetten és hatékonyan működik, továbbá nem „szégyenlősködik”, nem „finomkodik”, ha be kell menni az oroszlánbarlangba, és a viták sűrűjében kell helytállni (mások is ezt csinálják). Újabb részleteket tudtam meg arról, ahogy ez a hálózat kisebbségi jogaink terén hosszú ideje és állhatatosan dolgozik, fokról fokra haladva az egyáltalán nem könnyű terepen. Az is sokatmondó volt számomra, ahogy e munka legutóbbi eredményeként frissen létrejött tisztség viselője (Markus Warasin, a Európai Parlament elnöki kabinetjének kisebbségi ügyekért felelős dél-tiroli munkatársa) máris konkrét terveivel „bombázott” minket. A magyar EP-képviselők előre megszervezett találkozókon kívül is külön találkozót kértek tőlem, az iránt érdeklődve, hogy miben segíthetnek (őszinte elkötelezettség). A legbefolyásosabb európai pártcsalád parlamenti frakcióvezetőjétől (Mandred Weber, Európai Néppárt) azt hallottam, hogy a „magyar delegáció” (beleértve Csáky Pál EP-képviselőnket) stabil eleme a politikai csoportnak, és hogy erős pozíciójukat kizárólag a rengeteg elvégzett munkának köszönhetik.
A végén, időben is távolabb az eseményektől, teljesen „hideg fejjel” vontam meg magamnak a mérleget: Brüsszelben van, ki „utat törjön nekünk”, van, ki felszólaljon érdekünkben. A magyar delegációban követendő példát láttam, és pluszmotivációt merítettem abból, hogyan lehet sok munkával, elkötelezettséggel, bátorsággal jó ügyekért küzdeni és eredményeket elérni egy olyan terepen, ahol amúgy egyáltalán „nem nekünk lejt a pálya”.
