Láttak már forgalmas utcasarkon gyors kezű embereket lefordított műanyag poharakat tologatni, és gyanútlan járókelőket, akik valamelyik pohárra magabiztosan ráböknek?
„Itt a piros hol a piros” a mutatvány neve, amikor az árgus szemekkel figyelő közönség előtt úgy tologatnak gyors mozdulattal jobbra-balra három poharat, hogy a közönség észre sem veszi: a keresett piros golyó már egyikben sincs ott. Ez a játék juthat az ember eszébe, amikor Szlovákiában nemzeti kisebbségek önkormányzatiságát hivatalos helyről emlegetik.
A szavak tartalma mintha a sok tologatásban, vagy csűrésben-csavarásban néha teljesen elveszne. Jó példa erre az Alkotmánybíróság egy 2003-as határozatának indoklása, amelyben azt fejtegette annak szerzője, hogy a kisebbséghez tartozó polgárok azon joga, hogy saját ügyeikben hozott döntésekben részt vegyenek, nem jelenti azt, hogy a meghozott döntéssel azonosulniuk kellene, sőt: ez a jog még csak azt sem jelenti, hogy valamiféle konkrét formában kellene a döntésben részt venniük! Már azzal is teljesült e részvételi joguk, hogy nem titokban hoztak egy döntést róluk, hanem tudomást szerezhettek arról, hogy most éppen róluk fognak dönteni, sőt még akár a véleményüket is elmondhatják. Persze tudjuk, hogy a morgás joga, a „ius murmurandi” megillette a népet már a római jogászok szerint is, de azért ők nem merték volna ezt részvételi jognak nevezni – talán szakmai önbecsülésből sem...
A kisebbségügyi kormánybiztosi hivatal 2015-ös évre vonatkozó, a kisebbségek helyzetét értékelő jelentésében a következőt találta állítani a szlovák kormány tanácsadó szerveként működő Emberi Jogi, Kisebbségi és Esélyegyenlőségi Tanács keretében működő ún. kisebbségi bizottságról: „A bizottság a nemzetiségi kisebbségek önkormányzási szervének tekinthető, amely önállóan és szuverén módon dönt saját ügyeiről.” Vagyis itt megtudhattuk, hogy a kisebbségi bizottság, amely valójában egy kormányzati tanácsadó szerv tanácsadó szerve, maga a nemzeti kisebbségek megvalósult önkormányzata!
Arról nem is szólva, hogy érdekes nemzetiségi önkormányzati szerv az, amely úgy dobja egy kalapba a tizenvalahány kisebbséget, mintha nem külön-külön, hanem együtt alkotnának valamiféle közösséget. És arról se feledkezzünk meg, hogy a döntéshozatal során – takarjon ez esetünkben bármit is – a települések százaiban többséget alkotó majd félmillió őshonos magyar nemzetiségű polgárt ugyanakkora súllyal méri, mint a néhány ezer országszerte szétszórtan élő szerb migránst...
Könyvtárnyi irodalma van annak, hogy a kisebbségi önkormányzásnak (autonómiának) hány fajtája létezik, hogy ezek közül melyek a kezdetleges, és melyek a fejlettebb változatok. Az azonban kétségtelen, hogy nem lehet egy olyan szervet kisebbségi önkormányzási szervnek minősíteni, amelynek nincs a kisebbség általi közvetlen választáson alapuló legitimitása, sem kormánytól független döntési jogkörei, amelyekhez alkotmányos garanciák társulnak.
Maga a jelenség, hogy az állam valamelyik szerve a nemzeti kisebbségek helyzetét jobbnak tünteti fel, mint amilyen az valójában, nem újdonság: az indokolatlan kincstári optimizmus akár működőképes is lehet, ha mértékkel alkalmazzák. Sokáig lehet ugyanis a nyilvánosság előtt védeni olyan állításokat, amelyek nem túlzottan rugaszkodnak el a valóságtól, ráadásul a hátterük is kellően bonyolult a teljes kép meglátásához. A fenti esetek persze nem ilyenek, hiszen nagyon kilóg a lóláb, nyilvánvaló a komolytalanságuk, épp ezért kevésbé veszélyesek.
Számunkra, felvidéki magyarok számára azonban sokkal veszélyesebb, ha nem csak az állam részéről (amelynek kisebbségpolitikáját sajnos ismerjük, mint a rossz pénzt), illetve többségi politikusok részéről, hanem saját sorainkból akarják elhitetni velünk, hogy megvalósult önkormányzatiság az, ami azt csak alig nyomokban tartalmazhatja, mint a szupermarketben vett mákos zacskó a mogyorót. Persze néhány delegált is többet jelent, mint egy sem.
De azért ne tévesszük meg közösségünket és saját magunkat.
Ne állítsuk azt, hogy átmentünk a hídon, miközben még oda sem értünk.
