Biztos vagyok abban, hogy egyetlen családnak sem használ, ha az apát kiszakítják belőle. A héten csütörtök kora hajnalban értem haza egy kétnapos szolgálati útról. Reggel már tovább kellett indulnom. Lányaim valószínűleg semmit sem észleltek abból, hogy otthon töltöttem pár órát, nekem viszont sokat jelentett, hogy a gyerekszobába lábujjhegyen beosonva legalább álmukban láthattam őket. Arra gondoltam, milyen rossz azoknak az apáknak, akik ugyanezt önhibájukon kívül nem tehetik meg.
Reményik Sándor írja Az Ige című versében: „A nyelv ma néktek végső menedéktek.” A család ugyanolyan végső menedékünk, mint a nyelv. Az ember nap mint nap innen indul munkába, harcba, és – esetemben a közösségért végzett – munka után ide igyekszik vissza. Amikor a közösségért dolgozom, értük, ezért a mikroközösségért is dolgozom. Mindenki a családjáért dolgozik. De nem mindegy, hogy hol.
A héten a Losonci és a Nagyrőcei járásban is alkalmam nyílt eltölteni egy-egy napot. Előtte a Galántai járásban is megfordultam. Míg ez utóbbiban a munkaerőhiány okoz komoly problémát, Gömör leszakadó régióiban az országos átlagnál lényegesen magasabb munkanélküliség, melynek valós értéke magasabb a hivatalos számnál, sok munkanélküli ugyanis már a munkanélküliek nyilvántartásában sem szerepel. Munkaerőhiánnyal küzd a „szlovák Detroit”, Nagyszombat környéke is, ahol az autógyárak és beszállítóik hangárai bármekkora mennyiségű munkaerőt képesek lennének elnyelni. Kézenfekvő volna tehát a neoliberálisnak tetsző, ám kétségkívül racionális javaslat: vigyük oda a munkaerőt, ahol szükség van rá, főként onnan, ahol nincs munka. Ezt hívják munkaerőpiaci mobilitásnak, és Szlovákiának rendre felróják, hogy alacsony.
Pénteken, hazafelé autózva a közszolgálati rádió esti hírműsorában is hallottam, a kormány Nagyszombat segítségére siet, állásbörzéken próbálja megtalálni a hiányzó alkalmazottakat. Mindez dicséretes volna, ám nézzük meg ugyanezt alulnézetből.
A gömöri munkanélküliek behívót kapnak egy állásbörzére. Szándékosan használom a sorkatonaság idejéből itt maradt kifejezést, ez ugyanis nem meghívás. A meghívásra lehet nemet mondani, a behívóra nem nagyon szoktak. Aki ugyanis nem megy el, azt törlik a munkanélküliek nyilvántartásából, s így elesik egyetlen bevételi forrásától, a segélytől. Ha megjelenik, felkínálják neki, hogy dolgozzon az otthonától 250 kilométerre levő Nagyszombat, vagy a 300 kilométerre levő Pozsony valamelyik gyárában. Aki nem fogadja el a felkínált lehetőséget, azt – gondolom, már kitalálták – törlik a munkanélküliek nyilvántartásából, sorsára hagyva.
Aki vállalja a munkát, azt 500 euró körüli, munkaközvetítő ügynökségen keresztül fizetett bérrel kecsegtetik. Ez helyben elfogadható volna, ha azonban levonjuk belőle az utazási, lakhatási és étkezési költségeket, emberünk majdnem ugyanott tart, mint ha segélyért otthon ülne. Emellett távol van a családjától, feleségétől, gyermekeitől, idős szüleitől, és egy zsúfolt munkásszálláson gondolhat a házára, melynek áráért Nagyszombatban egy garázst sem tudna venni.
Félreértés ne essék, nem a munkaerőpiaci mobilitás ellen ágálok. Magam is megtapasztaltam, mi az, amikor az egyetem befejeztével első munkahelyemet Galántán sikerült megszereznem. Oda kellett költöznöm, és berendezkedni az új helyzetre. De egyrészt ezt legényemberként könnyen megtehettem, másrészt a döntést szabadon hoztam meg. Döntési szabadságról viszont nem beszélhetünk azon munkavállalók esetében, akik védtelenek az államgépezet zsarolási potenciáljával szemben. Ez az intézkedés egyes tájegységek fokozatos elnéptelenedéséhez vezethet, valójában egy csendes kitelepítés folyik.
A megoldás nem az, hogy az embereket kiszakítják természetes közegükből, hanem az, hogy lakhelyükön, vagy annak elfogadható közelségében teremt számukra munkát a magát szociálisnak valló állam. Az itt élők, egyenértékű állampolgárként joggal várják el, hogy az állam ugyanolyan figyelemmel forduljon feléjük, mint a másutt élők felé, és ne kényszerítse őket vállalhatatlan helyzetbe. A Magyar Közösség Pártja azon dolgozik, hogy ezen a területen mihamarabb pozitív változások történjenek!
