Méltán kapta a „bársonyos forradalom” elnevezést az 1989-es fordulat, hiszen véráldozatok nélküli, gyors és viszonylag egyszerű folyamat volt. Annál nehezebbnek bizonyult az új rendszer kialakítása: bonyolult, ellentmondásokkal teli küzdelem. Most már huszonhét éve tart, állandóan változó, ingadozó fejlemény.
A novemberi forradalomnak van azonban egy elvitathatatlan hozadéka, a szabadság kivívása és megszilárdítása. A szabadság önmagában nem sokat jelent, mindenképpen a társadalmi körülmények, illetve maguk a szabadság alakítói és alkalmazói, tehát az emberek határozzák meg. Ez azt jelenti, hogy a szabadság minősége mindnyájunkon múlik.
Igazából akkor beszélhetünk szabadságról, ha elérjük a társadalmi és szociális különbségek csökkenését. Az alkotmány ugyan elvi egyenlőséget hirdet az ország polgárai tekintetében, de a valóságban óriási eltérések vannak az egyes társadalmi rétegek között. A szociális olló egyre nyílik, és ez riasztó jel.
A kisebbségek jogállása szintén olyan terület, amely számos kivetnivalót hagy maga után. Nem beszélhetünk szabadságról és egyenlőségről, amikor a gyakorlatban megkérdőjelezik alapvető jogainkat, és az ezekért felelős szervek nem mutatnak hajlandóságot azok betartására, a hiányosságok orvoslására.
Ha mindez nem tudatosodik társadalmunkban, nem mondhatjuk, hogy kivívtuk a szabadságot, hogy demokratikus jogállamban élünk. Jogaink elérése nem öncél. A jobb, igazságosabb, élhetőbb létért való küzdelem valójában eszköz a szabadságért, a demokratikus elvekért.
