Délutánonként néha én hozom haza nagyobbik lányom az iskolából. Míg Jázmin a holmiját pakolja, a falakon kiállított fotók közt böngészek: Nyékvárkony múltjának képei díszítik az iskola folyosóját.
Köztük van ez a két kép is.
Egy nyilatkozat arról, hogy a nyékvárkonyi szülők a múlt század fordulóján a magyar anyanyelvű alsós képzést kérték gyermekeiknek a vrakúnyi alapiskolában. „A beíratások elsején és másodikán voltak, a szülőket nem hívták, a gyerekek magyar iskolába jelentkeztek, amikor kérdezték őket, de mégis szlovákba írták őket; új beiratkozást akarunk, és írják a gyereket oda, ahová a szülő akarja.”
94 szülő nyilatkozik 175 gyermekről. 1949. június 3-án írunk.
A második lapon a negyedik név anyai nagyanyámé. Azé a nagyanyámé, akit néhai nagyapámmal, Csörgő Vilmossal és öt gyermekével alig három évvel korábban, 1946-ban marhavagonba rakva deportáltak Csehországba. Hideg volt, télvíz ideje: Papa – ahogy gyermekei szólították – kályhát cipelt, tüzet gyújtott a vagonban... Nyolc hónapos nagynéném alatt így is keményre fagyott a pelenka; nővére sírva mormogta maga elé: "fázik a kezem, fázik a lábom..."
Ennyit jegyez a családi legendárium. No meg azt, hogy nagyapámék a szerencsésebbek közé tartoztak: hazatérhettek Csehországból. A Magyarországra telepítettek viszont sosem jöttek vissza. A kisemberek sorsa volt az övék.
Az élet a két világégés és a kitelepítés után is ment tovább. És a megfélemlített, háborút túlélt, kitelepített kisember volt oly bátor, hogy merte kérni, ami járt: oktatást az anyanyelvén! Hol volt még Dél-Tirol, hol volt még az értünk szónokló és küzdő politikusok csapata, az ombudsmanok ideje?
Az iskola folyosóján nagyanyám nevét olvasva mindig kicsit kihúzom magam: mert jó dolog büszkének lenni az ősökre…
…a csallóközi kisemberekre!
