2006 forró augusztusának 24-ik napján késő este értünk haza nászutunkról Évivel. Tanszékvezetőm figyelmes törődésének köszönhetően nem kellett másnap bemennem a munkahelyemre, és megjelennem az államvizsgán, Nyitrán.
Így nem voltam ott, amikor az egyik diákunk, Malina Hedvig összeverve, feldagadt és vérző arccal, hátán a felirattal betámolygott a magyar tanszékre.
De ott voltam, amikor két héttel később a bizottság előtt vizsgázott. Kihúzta a kérdést, s mondta, hogy ha nem gond, készülés nélkül mondaná a feleletet. S mondta. Hibátlanul.
És ott voltam, amikor a szakdolgozatát védte: első gyermekét várva, magabiztosan és felkészülten zárta tanulmányait.
Hedvig tanár lett, és azóta két, – hamarosan három – gyermek édesanyja. Néha összefutottunk Szerdahelyen: az utcán köszöntem rá, a főposta épülete előtt, kisfiát tolta babakocsiban; egyszer pedig a kedvenc éttermemben láttam...
Személyesen sosem volt módunk a történtekről bővebben beszélgetni. Pedig elmondtam volna Neki, hogy sokat tanultam Tőle: kitartást, erőt, eleganciát...
Mert Tőle tanultam azt, hogyan kell méltósággal kiállni az igazság mellett. És azt, hogy hogyan kell egy arrogáns hatalommal szemben védeni a szeretteinket: még ha hazát is kell cserélni érte...
És arra is ő tanított – nem középiskolás fokon – hogy szlovákiai magyarként hogyan álljunk helyt: mi, emberként élni próbálók...
A cinikus hatalom szeptemberben hamis vallomástétel és hamis eskü bűntette miatt bíróság elé állítja Hedviget; a tárgyalást a harmadik gyermeke születésre időzítették. Nem meglepő. Hiszen itt, Abszurdisztánban, kicsiny hazánkban az elmúlt kilenc évben nem sok minden változott: Jusztícia mérlege még mindig (KALI)ŇálKás, karja bénán fityeg, ki(FICO)modva...
Jó lenne tehát, ha az újonnan átadott tűzoltó autókban parádézók sem felednék: a mostani szlovák belügyminiszter ugyanaz, aki Hedviget bűnösnek kiáltotta!
Tudom, a politika az egyezség tudománya. De van, akivel és amivel nem lehet kiegyezni.
(Hedvigért. Magunkért.)
