Most született, és tessék: máris iskolás! Az idő hihetetlenül repül... Mikor Évim világra hozta elsőszülött gyermekünk, s kezembe foghattam az új, apró életet, megfogadtam: mindent megteszek, hogy jó sora, szép élete legyen! (Ezzel – szerintem – minden újsütetű apuka így van...)
És az idei szeptember második napján, az évnyitón újra izgultam. Na, nem magamért, hiszen gyakorló tanárként már nem hoz túlzott izgalmi állapotba az iskolakezdés. De szerdán a nagyobbik lányommal izgultam. Ott ült a többi elsőssel, a nyékvárkonyi iskola udvarán: kicsiny virág a nagy falak között...
S akkor elkapott a félsz. Pontosabban a féltés! Mi lesz a lányunkkal?! Hiszen nem lehetünk mellette; nem óvhatjuk, nem vehetjük terheit a vállunkra... Álltunk ott a feleségemmel, pár lépésnyire a gyermekünktől... S az a néhány méter távolság hirtelen iszonyú tehetetlenséggel töltött el! Mintha láthatatlan üvegfal húzódott volna szülő és gyermeke közé: kicsinek, törékenynek és védtelennek láttam a lányom.
Megállt az idő. Miközben hallgattam a beszédeket, vert a víz, és tekintetem hirtelen az iskola falaira tévedt. Párommal együtt mi is ezen falak közt tanultunk írni, olvasni... Itt csodálkoztunk rá először a világra, a tudományok bölcsességére, a művészetek szépségére... Innen indultunk egyetemünk felé...
S akkor hirtelen nyugalom töltött el. Rádöbbentem, hogy ezek a falak megvédik a lányunk. És megtartja majd az anyanyelve is, mely sziklaváraknál erősebben óv. Jázmin ugyanis magyarul tanulhat; nyelvészként és nyelvtanárként pontosan tudom, hogy a lehető legjobb nyelvi környezetben kezdi az iskoláit... Anyanyelvén.
"Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem" mondta valaha Bessenyei György.
Lehet, hogy nekünk, magyaroknak is végre ideje lenne valamit eltanulnunk a körülöttünk élő népektől? Példának okáért: itt vannak a szlovákok... Ők ugyanis az oktatás nyelvét tekintve (is) töretlenül ragaszkodnak a maguk – világviszonylatban – kicsi anyanyelvéhez...
Tanuljunk hát másoktól, és ne adjuk (f)el, ami a sajátunk!
