Rövidke szó, mégis jelzi mindazt, amit fontosnak tartok.
Hiszek a Teremtőben, Aki előtt mindannyian megállunk majd, odaát. Hiszem, hogy nem kell majd magyarázkodnom, mesélnem, részleteznem: Ő minden gondolatom, cselekedetem és mulasztásom tudni fogja. Szavak nélkül ismer majd, s dönt.
Hiszek a család megtartó erejében, feleségem szerelmében, lányaim mosolyában. Ha ők nem lennének, sehol sem lennék otthon a világon. Az ember lehet híres, sikeres és gazdag. De csak ott van igazán otthon, ahol szeretik. Enélkül tudunk ugyan létezni, de nem érdemes. Életem minden sikerében és kudarcában a családom segített: hogy el ne szálljak, hogy el ne merüljek...
Hiszek a nyelvben, melyet a szüleimtől kaptam s a gyermekeimnek adtam tovább. Nem a világ legnagyobb nyelve, de otthon vagyok benne. Tudok vele kenyeret kérni, vigaszt nyújtani, szerelmet vallani, cifrán káromkodni, búsulni és vigadni. Rajta keresztül értem (és nem értem) a világot. Vannak más, erősebb, nagyobb nyelvek is: ezeket igyekszem megtanulni, használni. De a sajátomat nem cserélném egyikre sem.
Hiszek a barátaimban, bár a mindennapok próbára tesznek, megtartanak és elsodornak egymás mellől. Emberek vagyunk, néha igazunk van, néha tévedünk. És az időnk fogy.
Hiszek abban, hogy emberként kell élnem az életem. Okkal és céllal születtünk e földre: oda, ahová és akkor, amikor. Dolgunk van világban, s csupán egy élet adatik mindenkinek, hogy felismerje és megvalósítsa élete dolgát.
Éppen ezért nem hiszem, hogy bárkinek is e világon az lenne a küldetése, hogy vallásra, nyelvre vagy a családra hivatkozva mások életét elvegye. Erre embernek nincs és nem is lehet joga!
Ami Párizsban történt, az merénylet volt minden ellen, amiben hiszek.
Merénylet Isten, család, barátok ellen.
Hiszem, hogy az erőszakra nem szabad erőszakkal válaszolni.
(De hinni akarom azt is, hogy Európa tudatosítja: ez így nem mehet tovább.)
