Winston Churchill mondta egyszer: „A pesszimista a lehetőségben problémát lát, az optimista a problémában lehetőséget lát.” Ha valaki, akkor ő tudta, mi az a probléma. 1940-ben a hatalmas és győzedelmes német hadigépezettel szemben Európa nyugati felén egyedül maradt. Ő viszont „oroszlánként” küzdve szállt szembe velük. Sőt, a Luftwaffe gépeinek motorzúgása közepette lett meggyőződéses híve a később kialakítandó európai integrációnak. Szóval, ő tényleg egy optimista ember volt.
Ma Európában békésebb időket élünk, sokkal békésebb időket. Pedig a politikusok, az újságírók, de akár a sarki fűszeres is arról beszélnek, hogy Európa válságban van. Krízis krízis hátán, mindenfelé.
„How come! Crisis?” (Ugyan már! Válság?) – mondaná erre Churchill, karjait kérdőn széttárva, miközben az egyik kezében lendületet vett félig üres (bocsánat: félig teli!) whiskys pohárból néhány csepp nemes nedű megszökne a lord emésztőtraktusa (Oroszlán-barlang) elől.
Szóval, Európa szerintem nincs válságban. Gondjai vannak, komoly gondjai. Nyugaton és délen elhúzódó gazdasági stagnálás, délen komoly pénzügyi gondok, keleten „befagyott” katonai konfliktus, bevándorló- és menekülthullám délen, keleten, nyugaton és északon. A sokasodó gondok, problémák kapcsán pedig eltérő vélemények, sőt, egymással szembemenő megoldási javaslatok. És viták, heves és szenvedélyes viták.
Évek óta ez megy Európában. Pedig nem ehhez „volt szokva” Európa a korábbi évtizedekben. Persze korábban is voltak komoly megpróbáltatások, igaz, nem sorjáztak ennyire egymás után, mint ma.
Pozsonyban ma összeültek az Európai Unió vezetői, hogy elindítsanak egy olyan folyamatot, ami az európai polgárok százmilliói számára érzékelhető megoldások felé visz. Pozsony után pedig kétoldalúan is le kell majd ülniük azoknak, akik „egyéb hivatalos elfoglaltságra” hivatkozva évek óta kerülik egymást. Indulásnak kiváló közös nevező lehetne, ha mindannyian elismernék a minden részvita hátterében meghúzódó és mára már szomorú igazolást nyert egyszerű elvet: Európa csak annyival “több Európát” bír el, amennyit a leggyengébb láncszem elbír. Most, hogy Európa sokáig szilárdnak hitt lánca az Egyesült Királyság láncszeménél elszakadt, talán még újra lehet fűzni a maradékot. De nagyon vigyázni kell, és alaposan fel kell kötni a realitásérzékünket ahhoz, hogy a jövőben ne vessük alá borítékolhatóan gyászos kimenetelű szakítópróbának ezt a szövetséget.
Akkora felelősség és oly nehéz feladat úszott ma a Regina Danubia hajó fedélzetén a Dunán, csoda, hogy el nem süllyedt. Ha a jelenlegi folyamatok legkésőbb a következő fél évben nem vesznek kedvezőbb irányt, na akkor jön majd el az a korszak, ami egyre inkább a churchilli értelemben vett (igazi és félnivaló) válságra hasonlít majd.
De ne károgjunk, és most a vezetőink se űzzenek sportot sem a pesszimizmusból, sem egymás hergeléséből. Ezt szigorúan be kell tartaniuk, hogy a kölcsönösen hasznos európai szövetségünk hosszú életű legyen. Ezzel még Churchill is egyetértene. Mert mit is mondott az agg Churchill, amikor a hosszú élet titkáról kérdezték? „Csak semmi sport!”
