1994 nyarán egy cserkésztáborból hazafelé zenélhettem Kovács Koppány barátommal utoljára... Utaztunk haza Palástról: ő az őrsvezetői, én a segédtiszti tábort tudtam magam mögött. Szép nyár volt: azt ugyan nem tudtuk, hogy a második és a harmadik Mečiar-kormány közti időben vagyunk. Fiatalok voltunk, hittük a jót, bíztunk magunkban. Dunaszerdahelyig jó néhány nótát végigpengettünk, majd – leszállván a buszról – ment ki-ki a maga útján.
Azóta sok minden történt: az elmúlt években Rómeó stabilan vérzett, a Hang pedig töretlenül Kicsi volt. Tettük a dolgunk; hanggal-dallal szolgáltuk a közösségünk.
Két évtized múltán szombaton újra közös ügy hozott össze minket: a kétnyelvű Somorján a kirekesztés ellen szóltunk.
Mert minden ember elidegeníthetetlen joga, hogy anyanyelvén szólhasson.
(És ki szóljon a magyar nyelvért, ha nem mi, magyarok?)
