Én most csak azt írom ide le, szigorúan egy mondatnyi terjedelemben, hogy bár a Bálintok nem érdemelték meg, hogy a Valentinek kiszorítsák őket, és hogy cuppanós–nyálas–rózsaszín ragaccsá alakuljon február tizennegyedik napja, amely napon a boldog szerelmespárok ölelkezésénél csupán a magányos szinglik morcossága ölt nagyobb méreteket, s noha a tavasz még messze jár, mégis hiszem, sőt tudom, hogy már közeleg, az orromban érezem a bódító tavaszillatot, kijjebb is gombolom végre a téli kabátom, belepislogok a gyengécske napsugárba, s hagyom, hogy cirógasson, melengessen, mintha a feleségem venné kezébe az arcom, csókolgatná, puhán, úgy fürdőzök a februári délelőtt aranyában, Bodza kutyám szunyókál az ajtó előtt, s mikor végül két tündérlányom végigszáguld az udvaron, édesen, csivitelve-csimpaszkodva húznak játszani, bársonyon futnak perceim, s míg beleszagolok Johanna piszkosszőke hajába, három napos borostás arcommal csiklandozva belepuszilok Jázmin nyakába, arra gondolok, hogy milyen jól rendelte azt a Teremtő, hogy a lányos apák a párjuk mellett szerelmesek lehetnek a lányaikba, s ilyenkor az is eszembe jut, hogy nekünk jutott az élet (Bálint-)napos oldala, és éppen ezért nekünk nem csupán ez a nap, hanem az év minden napja is szerelmetes... [...éppen ezért itt a pont].
