Az állam legmagasabb politikai tisztségét betöltő személy visszaélve hivatali jogköreivel, pozíciója megtartása, politikai céljai elérése érdekében megakadályozta a nyomozást és a törvényes eljárás lefolytatását egy szlovák állampolgárt ért támadás ügyében. Így mentette meg kegyeltjeit és beosztottjait a felelősségre vonástól.
Ha elsőre nem tudja eldönteni, konkrétan mely ügyről is van szó, a hiba nem az Ön készülékében van. Az utóbbi hetek egyik legforróbb témája, a Vladimír Mečiar nevéhez fűződő amnesztiák ügye több mint húsz éve traumatizálja a közvéleményt. Ugyanakkor Szlovákiában a politikusi arrogancia, az állami biztonsági erőkkel való visszaélés sajnos nem egyedi, elszigetelt eset. Ezt mi magyarok is többször megtapasztalhattuk, gondoljunk csak a DAC szurkolói ellen vezetett rendőrattakra vagy a titkosszolgálati módszereket sem nélkülöző, Malina Hedvig ellen irányuló támadásokra.
A Mečiari amnesztiákat meg kell szüntetni, ez nem vitás, de ennél sokkal fontosabb, hogy a valódi bűnősök végre a törvény előtt feleljenek tetteikért. Az említett esetek nemcsak egyes személyek ellen irányultak, nem csupán az ő és közvetlen környezetük életét tették tönkre, az emberek törvényes rendben való hitét rombolták le. A jogi maszlag – még ha az államrend működtetésében mégoly fontos is – nem érdekli a polgárokat. Az „Igaz, hogy törvénytelenség történt, de ezt be is kell tudni bizonyítani” típusú mondatokból elegük van az embereknek. Az extrémizmus terjedésének melegágya a prókátoros csűrés-csavarás, az emberek politikából való kiábrándultsága elsősorban a kiszolgáltatottság és tehetetlenség érzéséből fakad. Az, hogy a „mi embereink” bármit megtehetnek büntetlenül a szélsőségesség irányába tolja a tömegeket.
A kormánykoalíció önnön nagyszerűségét hangsúlyozva, öles címekkel hozza a pártsajtóban: „soha ilyen közel nem voltunk még…” Mihez is? Az amnesztiák eltörlése nem érdem, hanem alapvető kötelesség. Ha valaki ebből politikai tőkét kíván kovácsolni, az olyan, mintha a több hetes kocsmai tartozás rendezése után az „örökké szomjas” elvárná, hogy a kocsmáros álljon egy rundot. Pusztán az amnesztiák eltörlése nem lehet cél, csupán eszköz. Megteremti annak lehetőségét, hogy a sokat hangsúlyozott jogállam megteremtését végre ne csak Facebook-kampányfilmek, hanem kézzelfogható eredmények is igazolják.
Persze az, hogy az amnesztiák kérdése egyáltalán terítékre került (az ezzel kapcsolatos parlamenti beadványok száma a tízhez közelít), nem a véletlen és nem is a hirtelen felbuzgó igazságérzet műve. Robert Fico látva pártja és személye hónapról hónapra apadó népszerűségét előre menekül, és közben szép sorban felrobbantja a hosszú évek óta befulladt politikai aknákat. A nimbusz fenntartása érdekében még egykori tanítómesterét sem kíméli, így kerülhetett elő Vladimír Mečiar a politikai süllyesztőből, és ezért született meg végül a vádemelés a Bašternák ügyben is.
Az amnesztiák eltörlése kapcsán az egyik legfontosabb és legörömtelibb tény, hogy minderre sosem került volna sor a közvélemény erős és kitartó nyomása nélkül. A két hét alatt összegyűlt 76 831 aláírás azt sejteti, hogy az ellenzéki erőfeszítés nem hiábavaló, kezd feltámadni a civil a kurázsi, amely végre kiharcolhatja, hogy az igazság ne szolgáltatás legyen, amit egyesek igény szerint nyújthatnak, vagy épp tagadhatnak meg. Mindannyian csak azt kívánhatjuk, hogy legyen végre tényleges igazságszolgáltatás!
